Mielőtt elkezdődött volna az okosóra- és wearable-láz a kütyügyártók körül, digitális számlapos kvarcorákat hordtam (például a terroristaórát, aminek birtoklása önmagában elég alapos gyanú volt ahhoz, hogy Guantanamoba szállítsák néhány viselőjét). Az értelmetlen, cserébe szinte kivétel nélkül csúnya, kizárólag órákat egyáltalán nem hordó emberek által vágyott kütyük reakciójaként viszont elkezdtem vágyni rá, hogy egy felhúzott rugó által meghajtott apró fogaskerekek ketyegő sorozata mondja meg, mennyi az idő.

Létezik Indiában egy óragyár, ami 1961-es alapítása óta változtatás nélkül, folyamatosan, a mai napig gyártja a Citizentől licenszelt mechanikával felszerelt, bájosan vintage felhúzós karóráit. Ráadásul még magyar pénzben nézve is fillérekért lehet megvásárolni, és eBayen tucatszám lehet válogatni közülük. Nehéz eldönteni, hogy ez-e az érdekesebb sztori, vagy a csomagolás, amiben postázták, mindenesetre elkerekedett a szemem, amikor ez a doboz várt az asztalomon az irodában:

Egy pillanatra átéreztem, milyen remek is lehet amikor az embernek gyarmata van, ahogy forgattam a vászonba csomagolt, finom vörös cérnával összevart és viaszpecséttel lezárt dobozt.

Rutinos ebayezőként hibás karakterkódolású címkét vártam kartondobozra ragasztva, ehelyett miután óvatosan körbemetszettem a varrást, egy leragasztószalagozott uzsonnásdobozban találtam az órát, eredeti csomagolásában, és a garanciapapírral, ami egy év ingyen szervízre (de nem cserére!) jogosít. Vajon hány kilométer a legközelebbi szakszervíz?

A zsebemben persze ott van egy eszköz, aminek nagyobb számítási kapacitása van, mint ami a holdraszállást kalkulálta pár évvel a Hindustan Machine Tools alapítása után, de az egy sokkal különlegesebb érzés a tervezett elavulás korában, amikor valamit változatlanul csinálnak ötven éve, bármilyen elavult gyártósoron is, ha egyszerűen a termék megbízhatóan működik és az igények változatlanok. Minek bonyolítani? Olyan ez, mint rájönni az eldobható borotvák csapdájára és visszaállni nagyapáink zsilettepengéire: a végtelenbe, de ne tovább. (Lólépésben talán kapcsolódik, hogy pont Indiában tartja még magát a zsilettpenge az eldobhatóval szemben).

A legszebb pedig, hogy mindezt nem hipszteres kézművességből csinálják. Nem olyan, mint a japán farmergyárak, ahol obszesszív részletességgel építették újra a századelő amerikai gyárait, nem olyan, mint a Lomográfia, ahol osztrák fiatalok csináltak divatmárkát az orosz fényképezőgépgyárból. Apró menekülőútként jelenik meg ez az óra a fogyasztói társadalom mókuskerekéből: lehet úgy egyszerű és letisztult dolgokat készíteni, hogy az mindenkinek elérhető legyen. Igazi Cayce Pollard-i termék.

(Kicsit csalok a sztorival, a HMT piaci részesedését megtépte a kvarcforradalom, gyártanak automata- és kvarcórákat is: előbbiek csúnyácskák, utóbbiakban pedig semmi pláne nincs, az egész állami tulajdonban levő céget pedig a szentlélek tartja össze.)

Ja és a legszebb, hogy mivel százmillió óra és ötven év összes alkatrésze áll rendelkezésre, nagyon viccesre átszinezett SÁRGA meg LILA meg PIROS variánsokat is összehoznak az ebayes árusok, nem csak az unalmas ("letisztult") feketét, amit végül vettem.